Órákat tudnék mesélni arról, hogy miért volt hatalmas élmény a Waldorfba járni. Egyszerűen csak túl sok a fantasztikus élmény, amit ott éltem át. Érdeklődő szülőknek szívesen mesélek róluk, viszont talán ami a jövőmet és jelenlegi önmagamat leginkább meghatározza, az a következő: Harmadik osztályosként lettem Waldorfos, mert első két évemet egy állami iskolában töltöttem. Sajnos elmondhatom, hogy mély benyomást tett rám az a két év, mert úgy jöttem el onnan, hogy egy életre megsértették a magamba vetett hitet, önbizalmat és súlyos tanulással, teljesítéssel, és megfelelni képtelenség érzettel kapcsolatos félelmeket ültettek el bennem mélyen. A Waldorfnak (illetve Édesanyámnak, aki anno úgy döntött, hogy átvisz a Waldorfba) köszönhetem, hogy ennek ellenére sikerült belőlem kihozni a maximumot, és bár ma is érzem az állami iskola hatását, mégis megtanultam bízni önmagamban és versenyképes egyénné nőttem ki magam.

Jelenleg az a terv, hogy idén nyár végén kiköltözöm Németországba német páromhoz és kint fogom elkezdeni a szakosodásomat vegyes praxisú (gyermek és felnőtt) háziorvosként.

A Waldorfra sokan mondják, hogy “buborékban nevelkedünk”, és én ettől tartottam is, mikor még oda jártam. Azonban miután leérettségiztem a Kispesti Waldorfban tizenharmadikban, és felvettek a belsőépítészetre, tapasztaltam negatív és pozitív dolgokat is. A negatív az az volt, hogy nagyon éreztem a különbséget egyetemi csoporttársaimban, amikor is nem voltak olyan összetartóak, segítőkészek, és inkább zárkózottak voltak.

Pozitívum az volt, hogy többször úgy éreztem és/vagy kaptam olyan pozitív kritikát oktatóimtól vagy nem-Waldorfos barátaimtól, hogy érezhetően más vagyok, és olykor megleptem Őket azzal, hogy különböző problémákat hogyan oldottam fel, illetve nyitottabbnak és segítőkészebbnek jellemeztek engem, a “többiekhez képest”. Úgy éreztem, bár kicsit kilóghatok a sorból, mégis vagyok olyan jó, mint a többiek. Hatalmas meglepetésemre az orvosi egyetemen hasonló gondoskodó családdá forrtunk barátaimmal, mint anno Waldorfos közösségemmel.

Előfordultak alkalmak életem során, mikor negatív megkülönböztetésként éltem meg mások reakcióját arra, hogy Waldorfba jártam. Erre példák, pl.: mikor tartottam haza a Waldorfból és egyik szomszédunkkal összetalálkozva sétáltunk a házunk felé, kiderült, hogy én hova járok. Mire a nő azt kérdezte tőlem, hogy “de a Waldorfba fogyatékosok járnak, nem?” Vagy mikor felvételiztem a belsőépítészetre, és az egyik “zsűri tag” elmesélte nekem, hogy kis unokája szintén Waldorfba jár, de borzasztóak az eredményei, és szerinte nem jó iskola a Waldorf. Majd azt kérdezte, hogy én miből gondolom, hogy nekik fel kéne vegyenek engem a szakra?

Harmadik élmény, ami eszembe jut, hogy most hogy végeztünk társaimmal az orvosi egyetemen, az államvizsga után összeültünk kiereszteni a fáradt gőzt. Majd megcsapta a fülemet, hogy szóba jött a Waldorf, és hogy akik onnan jönnek ki, meg se próbáljanak az orvosira jelentkezni, mert nem ütnék meg a mércét és a nyomást se bírnák.

Természetesen ezek a vélemények minden alkalommal nagyon rosszul esnek, és igyekszem ellátni az így vélekedőket elegendő információval és bizonyítékkal, hogy Waldorfosként is lehet az ember a társadalom funkcionális – sőt sikeresebb – tagja. Elmesélem nekik az én “sikertörténetemet”, hogy bár hatalmas nehézségeim voltak a tanulás terén, mégis sikerült majdnem színötösre érettségiznem, és az orvosit is végigcsináltam normális átlaggal a lehető legrövidebb idő alatt.

Pontosan ezek miatt a sztorik miatt döntöttem úgy, hogy írok magamról Nektek. Nem szeretnék dicsekvően hangozni, csak azt szeretném, ha a rendszerben kételkedő szülők, vagy magukban kételkedő gyerekek tudnák, hogy végtelen potenciál van a Waldorfban.

Külföldi párommal anno egy törökországi Erasmus ösztöndíj során hozott össze az élet, akkor még  belsőépítész hallgatóként tanultam. Még csak pár napja ismertük egymást, de az egyik hosszú buszutunkon egyszer csak azt kérdezte tőlem, “tudod-e mi az a Waldorf?”

Nekem felcsillant a szemem és felugrottam a székből, amiben eddig félig lecsúszva ültem, felkiáltva, hogy “PERSZE! Csak nem Waldorfos vagy Te is?!” Kiderült, hogy nem hogy csak Ő, de egész családja Waldorfos és hogy már az első pillanattól érezte rajtam a “különbséget”, és meg akarta ezt kérdezni tőlem. Nagyon jó meglepetés volt, és őszintén szólva egy örömhír, mert úgy gondolom, egy nem-Waldorfos személlyel nehezen fogadtattam volna el az ötletet, hogy “mi lenne ha a gyerekeink Waldorfba járnának?”. De így szerencsére ez nem kérdés. 😊

Még annyit hozzátennék, hogy úgy gondolom, hogy mint Waldorfos szülő, nehéz dolga van az embernek, illetve sok mindennek kell megfelelni, amivel olykor az ember nem is ért egyet, vagy nem látja értelmét (megjegyzem én sem értettem/értek mindennel egyet), viszont a gyerekek (legalább is a magam nevében szólva) ebből a feszültségből nem éreznek sokat, csak élvezik mindazt a csodás kalandot, hagyományt és programot, amit a Waldorfos évek adhatnak nekik. Ha bárkinek kérdése lenne, nyugodtan keressen fel bárhol.

(Kapcsolatfelvétel az Alumni elérhetőségén: molnar.blanka@waldorf.hu)